A kisgyermekkor végén, óvodáskorban indulnak el leginkább a tipikus szorongásos tünetek, amelyek egy része teljesen normális és spontán, majd az idő előrehaladásával, az éréssel gyengül, elmúlik. Aztán jön a többi… Nézzük, mely életkorban, milyen szorongás gyötörheti gyermekeinket!
Legelőször, ha a szorongást mint témát felvetem, felmerülnek a diagnózisok, amelyeket a gyerekek és felnőttek kapnak, ha bizonyos mértékű, típusú szorongás figyelhető meg náluk. Ezeket szakemberek (klinikai szakpszichológus, pszichiáter) adhatja, és komoly diagnosztikai szakasz előzi meg őket, vagyis megnézik, hogy tényleg arról a diagnózisról van-e szó, tényleg olyan súlyos-e. Ezért nem érdemes olyan könnyen dobálózni ezekkel a címkékkel, hiszen pár tünet alapján egyáltalán nem biztos, hogy valaki az elsőre felmerülő diagnózist valóban ki is meríti, „meg is kapja”.
Valós a szorongás vagy túlzó?
A szorongásokat megkülönböztethetjük annak mentén is, hogy mennyire valósak. Ugyanis vannak objektív szorongások, amelyek hátterében valós történés, valós veszély áll. Ilyen lehet például egy háborús helyzet vagy egy valódi traumát átélt gyermek szorongása. Vannak azonban olyan szorongások, amelyek túlzók, irreálisak, nem valósak. A kettő akár össze is függhet, és kialakulhat egy túlzó, nem valós fóbia egy egyszeri esemény kapcsán, amelyben megjelenő valós veszély vagy félelem átalakul irreálissá, vagy áttevődik más személyre vagy tárgyra.
Mikor milyen szorongások jelennek meg?
A kisgyermekkor végén, óvodáskorban indulnak el leginkább a tipikus szorongásos tünetek, amelyek egy része teljesen normális és spontán, majd az idő előrehaladásával, az éréssel gyengül, elmúlik. Ez az időszak azért ennyire kiemelkedő, mert a gyermek elkezdi érteni a valóságot és annak veszélyeit. Egyre több szabállyal találkozik, a közösségbe kerüléssel egyre többet van egyedül és éli meg, hogy magára van hagyatkozva. Mindeközben a fantáziája egyre élénkebb, és abban még nem biztos, hogy mi az, ami valóság, mi az, ami kitaláció. Ő mint egyéniség, mint egyedülálló, mint gyenge gyermek már megjelenik a képzeteiben, de a világába egyszerre fér bele a sok információ, a valós tudás – illetve az iránti vágy –, illetve a mesék szereplői, az ijesztgetésre szánt szörnyek és koboldok. Mondhatjuk, hogy ilyenkor a gyermek nagyon sérülékeny ebből a szempontból az ijesztgetésre, mert maga is a képzelet szüleményeibe és a valós személyekbe vagy tárgyakba vetíti ki a félelmét. Ilyenkor fordul elő, hogy a szomszéd bácsit kerüli, mert ő valami gonoszt testesít meg, vagy a sötétben nem mer aludni, mert szörnyeket rejt stb. Hiszen könnyebb ilyen kézzelfogható dolgokhoz kötni a félelmet, mint azt megélni, hogy a „világ óriási, és én kicsi vagyok”.
A fejlődés mentén vannak tipikus szorongások, amelyek életkoronként megjelennek, és normálisnak mondhatók, amíg magukban rejtik a változást, a fejlődést.
- Ilyen a szeparációs szorongás, melyet sokan ismernek, 8 hónaposan, de van, akinél már akár 6 hónapos korban is megjelenik. Az elsődleges gondozó, általában az édesanya távollétében adott szorongásos reakció (sírás, tiltakozás, más ember elutasítása, kedvtelenség stb.), annak ellenére, hogy a pici esetleg korábban nyitott és barátságos volt más személyekkel. Ebben az időszakban kezdi el megtapasztalni, hogy az édesanyja egy külön személy, nem ugyanaz, mint ő, így anyja távollétében ő egyedül van, és kiszolgáltatott.
- Óvodáskorban gyakran jelennek meg szorongásos tünetek. Félénkségben, fóbiákban (bizonyos tárgyaktól való irreális félelemben), vagy akár bizonyos személyekkel való kommunikáció teljes elutasításában.
- Iskoláskorban a tanulmányok megkezdésével a legjellemzőbben a teljesítménnyel kapcsolatban jelenik meg szorongás, megfelelési kényszer formájában. Serdülőkorban a kortárskapcsolatok és a párkapcsolat a fő téma, így a szorongás is ezen a téren jelenik meg leginkább. Persze a teljesítményszorongás is kitarthat, illetve az ellenkező neműektől, a szexualitástól való félelem, sőt még a szociális helyzetekkel kapcsolatos szorongások jelenhetnek meg.
Még normális, már kóros
Mikor nevezhető még normális szintűnek és formájúnak a kicsik szorongása?
És miért ijednek meg olyan nagyon a szülők, ha szorongónak látják gyermeküket?
Mit tehetnek?
Mikor „normális” még a szorongás és mikor kóros: És mit tehet az ijedt szülő, ha szorongani látja a gyerekét?
Még normális, már kóros
Felnőttkorban, a diagnózis felállításakor nagyon fontos komponens az, hogy az adott személy mennyire képes a saját normális életvitelét folytatni, igazgatni a tünet megjelenése mellett (önállóan élni, dolgozni stb.), illetve mennyire érzi a tünetet problémának, mennyire szenved, mennyire jelenik meg a „szenvedésnyomás”.
A kisgyerekeknél ez nehéz, még akár az iskoláskor elején is, mert nem igazán beszélhetünk arról, hogy mennyire zavarja ez őt, hiszen sok esetben teljesen jól megvannak egy tünettel. Persze magával a szorongás érzésével nem, de a tünet a szorongás szubjektív élményének a csökkentésére van, így az akár megnyugtató is lehet (elkerülni valamit, vagy egy bizonyos ruhát hordani, mert az szupererőt rejt). Így sokkal fontosabb mérce a normalitás eldöntésére, hogy a felnőttek számára ez mennyire elviselhető, mennyire szenvednek tőle. Ebbe beletartoznak a szülők, a család vagy a nevelők, pedagógusok.
Itt fontosnak tartom elmondani, hogy összességében is fontos nézni a gyermek környezetét, és hogy a tünet milyen hatással van rá, mert lehet, hogy egy tünet pl. nem zavarja a szülőket (túlzott félénkség kortárs közösségben), de az iskolában hátrány, akkor azért érdemes foglalkozni vele. Azonban észre lehet venni, hogy ez a komponens elég szubjektív, emiatt nagy egyéni különbségek alakulhatnak ki: egy elfogadóbb szülő/pedagógus lehet, hogy tovább próbálkozik, nyitottabb a gyerekre, a különcségeire, és több ötlettel próbálkozik, esetleg több ideje van kivárni egy adott reakciót, vagy elfogadóbb a mássággal, míg egy fáradt és leterhelt, stresszes szülő sokkal hamarabb problémának él meg egy kevésbé problematikus tünetet.
Hasznos lehet szakemberhez fordulni pusztán azért, ha zavaró a környezet számára, ha mást nem, legalább iránymutatást ad, hogy ez a normalitáson belül van-e, illetve hogy segítse a szülőt, hogy elviselje a helyzetet, vagy tanácsadással kísérje a változtatást.
Az is fontos elem lehet a normalitás eldöntésére, hogy a gyereknek mennyire lesz hátránya a jelen levő tünetből, vagyis jár-e valamilyen következménnyel (pl. másodlagos problémák, mint kiközösítés, elmagányosodás stb.), vagy a személyiségfejlődését megakasztja-e.
Miért ijednek meg a szülők?
Az utóbbi években az a tapasztalatom, hogy a szülők nagyon meg tudnak ijedni, ha egy óvodás vagy kisiskolás korú gyermeknél valamilyen szorongásos tünet egyfajta rugalmatlan viselkedésben jelenik meg: valamilyen étel elutasítása, vagy csak egy bizonyos tárgy jelenlétében való alvás, távozás, szeparáció, vagy bizonyos felnőttek kerülése, nem köszönés stb. Emögött sokszor annak a félelmét hallom ki – általában kimondatlanul –, hogy a gyermek nem autista-e (vagyis az autizmus a spektrumzavar valamely szegmensébe tartozik-e). Sokan beszélnek erről a diagnózisról, de általában nem a szakemberek véleményét hallgatják meg, és félinformációk révén téves félelmeket gerjesztenek. Ugyanis az autizmus egyik tünete lehet, hogy a gyerek az új dolgokat nehezen kezeli. Sok szokása van, amiből nem enged: ugyanaz a ruha, ugyanaz az útvonal stb., de ezek az óvodásokra amúgy is igazak lehetnek. Az autizmusnál több más tünetnek kell együtt lennie ahhoz, hogy diagnózist lehessen felállítani. Az autizmus hátterében más motívum áll. Az óvodásoknak a legtöbb esetben bizonytalanságot, félelmet, szorongást okoz valami, amit kivetítenek az ismeretlenre vagy egy személyre, tárgyra. Így az ismert, biztos dolgok fogják megnyugtatni, ezáltal kissé erőteljesebb ragaszkodást mutatva akár a furcsább dolgokhoz is. de ez nem az autizmus ismérve.
Mit tehet a szülő?
Ha a gyerek ragaszkodása bizonyos dolgokhoz nem átfogó és sok területen megjelenő, azokat érdemes tiszteletben tartani (ha lehetséges), mivel ez nemcsak egy „gyerekkori nyavalya”, hanem ez ad biztonságot, kellemes érzést a gyermeknek. Így ha pusztán egy-két olyan étel van, amelyet kerülni kell, vagy azért van több ruhadarab, amit hajlandó hordani, akkor el kell viselni ezeket a szokásait. Ezenkívül fontos komponens az idő is, vagyis hogy mennyire látható benne változás, mennyi ideig áll fenn, mennyire lehet szépen, lassan, finoman belecsempészni külső tényezőket. Ugyanis a hosszan fennálló probléma megér egy kérdést egy szakembertől. Rövid ideig való fennállás alatt azért több hónapot is érthetünk, és a kis változtatások is néha lassan illeszthetők be a gyermek elképzeléseibe.
Fontos kihangsúlyoznom, hogy az apróbb változtatások alatt nem kényszerítést értek. Se nem megfélemlítést. Mindkettőnek nagyon negatív hatásai lehetnek. Ezekkel csak a szorongást erősíti a szülő, és esetleg egy normális, magától elmúló szorongásból patológiás, terápiát igénylő szorongást formál. Így fordulhat elő, hogy az adott területhez, ételhez, személyhez még inkább a negatív érzések, félelem fog kapcsolódni. Még az is előfordulhat, hogy a kényszerítővel való kapcsolata, bizalma is megtörik, ami ha anya-apa személye, akkor akár általánosabb szinten is megjelenhet. Így általánosan egyfajta bizalmatlansággal közeledhet a gyerek a felnőttek, az emberek felé.
Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad beszélgetni a félelmekről, vagy alternatívákat felajánlani. Ez nagyon is fontos, csak a megfelelő idő, megfelelő mennyiség és megfelelő forma a kulcs. Ezt pedig a gyerek reakciójáról lehet tudni, hogy eltalálták-e, nyitott-e a változtatásra. Így fel lehet ajánlani, meg lehet kínálni, meg lehet mutatni új dolgokat, csak mindez fokozatosan, a gyerek tempójában történjen. Így lehet szép lassan bátorítani, alkut kötni. Mindeközben fontos, hogy legyen alternatíva, ami biztonságot ad a gyermeknek, vagyis ha ő megküzd a félelmével egy falat céklával szemben, vagy a szomszéd kutya mellett való elhaladásban, akkor közben legyen ott a szülő, aki bátorítja, és a hős királyfit vagy a bátor harcost látja meg benne, nem pedig a hisztis, problémás gyereket, aki végre azt csinálja, amit egy normális ilyen korú gyermeknek csinálnia kell.
forrás: www.bebikkicsikesnagyok.hu; www.bebikkicsikesnagyok.hu