fbpx

Első pillantásra az ajándékozás olyan téma, amiről igazából nincs mit (sokat) beszélni. Akit szeretünk, tisztelünk, azt meglepjük valamivel, aki szeret és tisztel, viszonozza. Önzetlenül adunk, ingyen, önként. Ha azonban kicsit megpiszkáljuk a kérdést, a képlet könnyen bonyolulttá válik.

Miért is ajándékozunk, olykor erőnkön felül, hitelekbe verve magunkat? Miért az a feszült, parancsoló „most valamit muszáj” érzés, amivel az utolsó pillanatokban a gagyiárusok standjait vizslatjuk, vagy a plázákban nyomakodunk sorstársaink közt? És éreztük-e már azt a buta, sziszegni vágyó lekötelezettség-érzést, ha olyan ajándékozott meg, akire nem számítottunk, akit mi nem akartunk?

Az ajándékozás – talán meglepően hangzik – valamikor a társadalomtudományok egyik központi, a legnagyobbak által vizsgált témája volt. Amikor Marcel Mauss, a híres francia tudós 1925-ben megírta az ajándékozásról 150 oldalas tanulmányát, különböző kontinenseken rengeteg népcsoport közt végzett kutatásra támaszkodhatott. Következtetéseit ma is egyetemi szemináriumokon vitatják meg a hallgatók – nemcsak a bölcsészek, hanem a leendő közgazdászok vagy kereskedelmi szakemberek is.
Az ajándékozás ugyanis olyan jelenség, amin keresztül kis túlzással az egész társadalom működése leírható. Nemcsak egy törzsi társadalomé, hanem sok tekintetben a mienk is.

aj-nd-k2Adok-kapok

„Jobb adni, mint kapni” – tartja a közmondás. Badarság! – legyint rá minden épeszű gyerek, de a felnőttek mégis jóváhagyólag hümmögnek. Milyen magyarázat adható a szólás igazságára?
A kiindulási pont ez: adni kell. Mert szokás, azaz olyan íratlan társadalmi szabály, amit nem jó, de legalábbis nem érdemes megszegni. És mert minekünk is adnak. Ha pedig így van, az ajándékot el is kell fogadni, ez a dolog második pillére. Visszautasítani valamit ugyanis felér egy hadüzenettel: azt jelenti, hogy nemet mondok arra a kapcsolatra, ami köztünk van, vagy ami köztünk a másik szándéka szerint kéne hogy legyen. Azt jelenti, hogy nem akarok lekötelezve lenni.

Az ajándékozás tulajdonképpen hatalmi gesztus: aki ad, az így fejezi ki, hogy elég gazdag ahhoz, hogy adni tudjon. Erős, de legalábbis egyenrangúnak gondolja magát velünk. Persze egy pillanatra védtelenné válik, mert felkínál (sőt, felkínálkozik), anélkül, hogy biztos lehetne viszonzásban. A harmadik pillér épp ezért a viszonzás kötelezettsége. Aki elfogadta az ajándékot, az elvileg a kihívást is elfogadta. Viszonzom – gondolja –, ha lehet kamatosan, hadd lássa a másik, kivel is van dolga! A mindennapokban ezt a gondolatot nyilván senki nem éli meg ennyire harcosan, és az egészet áthatja az önzetlenség számításokon felülemelkedő érzése. Mégis: jobb adni, mint kapni, hisz az adással én kötelezek le valakit, ellenkező esetben pedig engem köteleznek le.

Az ajándék szelleme
A karácsony, szokták mondani, manapság már a fogyasztás ünnepe. Szinte mértéktelenül halmozunk föl ilyenkor ennivalót, aminek egy jó része végül a szemétben végzi. De ilyen „tékozló” ünnep hagyományosan egy lagzi is: alkalom arra, hogy megmutassa a család, van miből adnia, hogy nincs kicentizve az adag. Ebben a bőségben ugyanakkor van valami varázslási szándék is: legyen mindig ilyen bőven terített az asztal később is.
Egyes törzsi társadalmakban – Polinéziában, Melanéziában és Észak-Amerika nyugati partvidékén – az ajándékozásnak egy ezekhez hasonlítható, de a versengés jeleit még inkább magán viselő formáját írták le. Közösségek vagy családok találkoztak ilyenkor egy túlburjánzó, lakomaszerű, olyakor a javak elpusztítását sem nélkülöző ünnepség keretében. Az ajándékokat vagy egymásnak adták, vagy elpusztították, és az isteneknek áldoztak belőle (ezzel kötelezve le őket, hogy később viszonozzák egészséggel, jóléttel). Az ajándékok körfogásban áramlanak: mindenki ad és mindenki kap is ugyanakkor.
A kapott, kicserélt ajándékban az a különös e törzsek hite szerint, hogy nem csupán magatehetetlen tárgy, hanem mindig annak a szelleméhez tartozik, aki adja. Ez a belső erő az, ami vissza akar térni a gazdájához: ez az oka és értelme a körforgásnak is.
Van-e ilyesmi nálunk is? Talán van. A tárgy, amit valakitől kapunk, mindig emlékeztet arra, aki adta. Egyébként miért pucolnánk ki egy-egy szakítás után mindent a szobánkból, ami az egykori nagy Ő-re emlékeztet? Vagy miért őrizzük csorbán is, repedten is azt a bögrét, amit még a nagyi hozott?
Ajándékcsali
„A tea ajándék!”– kacsint mindig cinkosan az a török férfi, akinél egy-egy nagy játszóterezés után falatozni szoktunk. Végül is nem nagy dolog: egy deci forró tea, két cukor. Mégis lekötelez, jókedvre derít, odavonz – itt kapunk valamit. Egy igazi keleti kereskedő addig rá sem tér a portékái megmutatására, míg meg nem kínált valamivel. De ma már szinte minden termékhez járhat ajándék, ami becsalogat minket a vásárlás utcájába.
Na igen, az a huncut marketing, azok a haszonleső kereskedők, nemtelen multik! Könnyű ezt rávágni. De aztán mégiscsak pénzt és időt nem kímélve bevásárlunk, és megveszünk ezt-azt a hozzácsatolt ajándék kedvéért.
Gyerekes viselkedés volna? Persze így is magyarázhatjuk, hisz éppen az előzőkből következik az is, hogy miért olyan jó gyerekeket megajándékozni. Ők ugyanis még természetesnek tekintik, hogy lekötelezettjeink, hogy nem kell – nem is lehet – viszonozniuk azt, amit kapnak. Boldogan elfogadják, hogy ők vannak ebben a hierarchiában alul – cserébe önfeledten örülhetnek annak, amit a felnőttektől kapnak.
A magyar néphagyományban is volt egy szép ajándékozó szokás. A lányok – megbeszélve persze a dolgot az anyjukkal, nagynénjükkel – bokrétát küldhettek a fiúknak, akár többnek is. De nem mindegy ám, hogy milyet! Simát bárki kaphatott, rózsásat csak az, akivel szorosabb a viszony, rezeset pedig már kizárólag olyan személy, aki jó eséllyel vőlegény lesz. A fiúk ilyenkor nem voltak otthon, csak délután nézték meg a „termést”, hogy aztán felvarrják a kalapjukra a bokrétákat. A szokás tökéletes jelzőrendszerként működött ez: amelyik lány bokrétája előbbre kerül a kalapon, az joggal gondolhatta, hogy itt valami van. Az ajándék itt is egyfajta csali: akitől kap a legény, azt meg kellett táncoltatnia legalább egyszer. A többi meg úgyis kiderült…
aj-nd-k3Karperecek és nyakláncok
A négyéves Balázska mostanában csalódottan jön haza az oviból. A fiúk között elkezdődött a cserebere: matricát kisautóra, kártyát buszjegyre és így tovább. Ő mindig pórul jár, mert a sok kincsért, amit reggelenként a zsebébe töm, még alig kapott valamit. Szülei tanítgatják: csak akkor adj, ha te is kapsz – a gazdasági ismeretek itt kezdődnek.
Voltaképpen az ajándékozás kutatásában is a cserére helyezték a hangsúlyt, a kereskedelem korábbi, európaitól eltérő formáit keresték benne. A Trobriand-szigeteken például leírtak egy ilyen rendszert, melyben gyönyörű körforgása volt megfigyelhető két tárgyféleségnek: az egyetlen, nagy kagylóból faragott karpereceknek és a vörös kagylóból készült nyakláncoknak. Az előbbieket mindig nyugatról keletre ajándékozták tovább a szigetek közti kereskedelemben érintett törzsek, az utóbbiak pedig keletről nyugat felé vándoroltak. Ünnepélyes külsőségek közt, mégis szerényen adták és kapták ezeket a tárgyakat. Az ajándékozási helyzetek – nem kevésbé fontos módon – egyúttal alkalmat adtak mindenféle termék adás-vételére is. A karperec és a lánc távoli, de bizonyos fokig egymásra utalt törzseket fűzött össze.
És ez a lényeg. Hisz az ajándékozás végső célja – törzsi társadalomban, hagyományos magyar faluban vagy a mi jelenkori világunkban egyaránt – nem más, mint maga a társadalom, az emberi kapcsolatok megteremtése, megmutatása és ápolása. Talán – túllépve a tudomány nyelvezetén – így is mondhatnánk: a lényeg az emberek közti szeretet.

„Visszautasítani valamit felér egy hadüzenettel: azt jelenti, hogy nemet mondok arra a kapcsolatra, ami köztünk van, vagy ami köztünk a másik szándéka szerint kéne hogy legyen.”

„A tárgy, amit valakitől kapunk, mindig emlékeztet arra, aki adta. Egyébként miért pucolnánk ki egy-egy szakítás után mindent a szobánkból, ami az egykori nagy Ő-re emlékeztet?”

„Az ajándékozás végső célja – törzsi társadalomban, hagyományos magyar faluban vagy a mi jelenkori világunkban egyaránt – nem más, mint maga a társadalom, az emberi kapcsolatok megteremtése, megmutatása és ápolása.”